A Kikcked in the Dicebags! podcastban (amit alapvetően gyengének értékelek) hallottam egy új cikk sorozatról a The Escapist weboldalon. Keith Baker az Eberron D&D világ megalkotója tett egy kezdeményezést. Aki hajlandó vendégül látni őt három napon át bárhol a világban, annak első nap szerepjátékot mesél, a második nap a vendéglátónak kell őt szórakoztatnia, a harmadik nap pedig kötetlen a program. Az élményeit a Have Dice, Will Travel sorozatban írja le.

A dolog elsősorban azért érdemel figyelmet, mert a megjelent bejegyzésekből az első Kassáról, a harmadik Szófiáról szól. Számomra nagyon érdekes volt arról olvasni, hogy a környező posztkommunista országokban milyen is volt a szerepjátszás régebben.

Azt kell mondjam, hogy Magyarországon, természetesen elsősorban Budapesten el voltunk kényesztve az említett városokhoz képest.. Nekik a 90-es évek közepén-végén is nehéz volt a szerepjátékos könyveket és kockákat beszerezni, nekünk pedig számos hazai bolt, több magazin, egy jó internet portál és sok minden más adatott. Persze Kassa nem Prága vagy Pozsony, és Szófia messzebb van Bécstől mint Budapest, de ezzel együtt büszkék lehetünk a múltunkra.

Az én fejemben több nagy korszakot lehet megkülönböztetni a magyar szerepjátszás történetében. A kezdetek a 80-as évekre tehetők, amikor maroknyi ember kezdett szerepjátszani. A következő korszak, amikor megjelentek a szerepjáték klubok, elsősorban a különböző művházakban. Én a Marcibányi téren kezdtem el AD&D-t játszani.

A nagy hullám a MAGUS megjelenésével jött, és kb. ebben az időben kezdtek megnyílni a szerepjáték boltok (előtte Bécsbe jártunk). Az aranykorban akkora volt a szerepjáték népszerűsége, hogy rivalizálás is kialakult a Rúnás és a Bíborholdos tábor között. Aztán jött az élő szerepjáték divatja, megjelent a D&D és a Vampire magyarul, meg hasonlók.

Mára mindez kifulladt. Igazából azt sem tudom milyen a szerepjáték élet ma. Az utóbbi jó 10 évet egy csapatban mesélve/játszva töltöttem, leginkább a saját lakásunk konyhájában. Hogy a falakon túl mi van, arról csak sejtéseim vannak. De azt biztosan állíthatom, hogy a történelmünkre büszkék lehetünk.